Utolsó rész!!!!

Alex
Hirtelen elsötétült előttem a világ, már a hideg talajt se érzetem a talpam alatt. Egy zsibbasztó érzés kúszott fel a lábfejemtől egészen a csípőmig, úgy éreztem, meghalok a fájdalomtól. Vagy lehet, hogy rég meghaltam, azért érzem mindezt?
Próbáltam kinyitni a szemem, hogy kiderítsem mi történik, de képtelen voltam, mintha ragasztóval ragasztották volna őket össze. Kétségbeesésemben kiáltani akartam, csakhogy a torkomon egy hang se szűrődött ki, ugyanis a számat se tudtam, még egy résnyire se kinyitni.
Ekkor a legcsodásabb dolog történt velem. Hangokat kezdtem hallani a távolból, melyeknek köszönhetően visszatért a hitem, tudtam, életben vagyok.

„Tarts ki!” „Minden rendben lesz, megteszünk érted mindent.”– harsogták a fülembe a nyugtató szavakat.
Minden idegszálammal azon voltam, hogy felidézzem magamban a történteket, hogy valami támponthoz juthassak, de az agyam nem engedelmeskedett, nem emlékeztem az égvilágon semmire. Az azonban bevillant, hogy valakit bántanom kell. De miért? Ki vagyok én?
A fejem egyre jobban hasogatott, a sok erőlködéstől. Majd hirtelen, mikor nem is számítottam rá, a sötétségből egyszer csak előbukkant egy arc. Egy lány arca, akit soha ezelőtt még nem láttam, vagy legalább is nem emlékeztem rá. Kimondhatatlanul gyönyörű volt, egyszerű vonásai és barna haja volt, szemei boldogságtól csillogtak. Évekig tudtam volna nézni, boldog arcát, amint kezét kitárva várja, hogy megfogjam azt. Hirtelen ez az angyal megszólalt, hangja szebb volt, mint gondoltam.
„Alex, kérlek, ne add fel, küzdj! Nem hagyhatsz itt, hisz megígérted, emlékszel? Azt mondtad, visszajössz hozzám, én képtelen vagyok nélküled élni!” Szemeiben megcsillantak a könnyek. Miért sír az angyal? A fejem egyre jobban lüktetett, ahogy próbáltam emlékezésre bírni, sötétségbe burkolózott elmémet. Ennek a sok kínnak, amit magamnak szándékosan okoztam, az lett az eredménye, hogy kezdtem egy kicsivel tisztábban látni a dolgokat.
Arra rájöttem, hogy engem feltételezhetően Alexnek hívnak, és ez a szépség minden bizonnyal közel áll hozzám. A lüktetés a koponyámban kezdett enyhülni, ennek köszönhetően az információk bombaként robbantak benne. Minden világos lett.
Megígértem Lilnek, hogy visszatérek hozzá, most mégse vagyok képes reagálni a szavaira. Minden bizonnyal megsérültem, de nem fogom feladni, küzdeni fogok, hogy újra együtt lehessünk, hisz a szavamat adtam neki.
Ekkor meleg kezek érintettek meg, amik a levegőbe emeltek. A pánik eluralkodott rajtam, mégis egy hang azt súgta, csak így van esélyem a túlélésre.
„Szeretlek” – súgta Lil, nagyon közel a fülemhez. Hittem neki, és ha nem is tudtam viszonozni a legcsodásabb szót a földön, magamban kimondtam vagy ezerszer.
Hűvös szél fújt, olyannyira, hogy a meleg kezek most forrónak tűntek a bőrömön. Majd a hideg, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. A kezek letettek a földre, aztán magamra hagytak. A fájdalom, mintha fényévnyi távolságban lett volna, úgy tűnt el a testemből.

- Most hagyjátok magára, holnapra kiderül, hogy sikeres volt-e a tervünk – mondta egy kellemes lágy hang, parancsszerűen. Feltehetőleg ő volt a vezető. De, hogy kiknek azt még magam se tudtam.
Azt este folyamán jó pár dologra rájöttem. Én gonosz vagyok, vagyis voltam, és a jóságomat Lilnek köszönhetem. Megtanított szeretni, és megajándékozott a jóság üdítő érzésével. Eszembe jutottak a Kiválasztottak is, akik azért teremtődtek, hogy minden jót elpusztítsanak a földön. Kis híján én is csatlakoztam közéjük, de Lil időben észhez térített. A szemem előtt láttam Gabriel arcát, akinek nem sokkal ezelőtt a hangját hallottam.
Alig vártam, hogy pirkadjon és kiderüljön, hogy a terv melyet Gabriel kieszelt, szerencsés kimenetelű lesz-e.
Azonnal érzékeltem a változást, képes voltam megmozdítani a kezeimet. Boldogság töltött el, újra képes vagyok mozogni! Ennél nagyobb öröm, kevés van most az életemben.
- Alex, ha hallasz engem, próbáld meg kinyitni a szemed – szólított Gabriel. Engedelmeskedtem a kérésének, és felnyitottam a szemem. Azonban nem voltam felkészülve a vakító fényre. Elviselhetetlen volt, mintha közvetlen közelről világítottak volna a szemembe egy izzóval.
- Igen, ez eleinte kellemetlen, de hozzá fogsz szokni – bíztatott a fehérruhás angyal. Hittem neki. Háromszori próbálkozás után sikerült fájdalommentesen nyitva tartanom a szemem. Ez persze az első lépés volt. Egy napomba telt, mire újra fel tudtam ülni, és újabb három nap volt, mire lábra tudtam állni. A járás majdnem egy hetembe tellett. De végül sikerült. Bármennyi fájdalmat elviseltem volna, csak újra képes legyek lábra állni, és látni a szívemnek oly kedves arcot.

- Gabriel, most, hogy újra tudok járni, látni szeretném Lilt – nyúztam tanítómat.
- Alex ezt számtalanszor megbeszéltük már. Neked is és neki is időre van szüksége az újratalálkozás előtt – lohasztotta le lelkesedésemet.
- De meddig kell még várnom? – nyugtalankodtam.
- Két nap, és teljes egészében kész leszel – biztosított.
Két nap, az én esetemben egyenlő volt az örökkévalósággal. Minden percet visszaszámoltam, csakhogy az idő ez esetben csigalassúsággal telt. Éjszakánként nem tudtam aludni sem, ennek tanítóm nem örült túlságosan, de nem érdekelt, csak a másnapra gondoltam, és szerelmem újra karomban tartásán.
Reggel az első madárfüttyre fel is keltem. Hosszas keresgélés után, megtaláltam az újoncoknál Gabrielt, aki fejcsóválva várta közeledtem.
- Éreztem, hogy jössz – mosolyodott el végül. – Készen állsz?
- Erre várok mióta! – feleltem izgatottan. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz az első randija előtt. A szívem a torkomban dobogott, a kezeim izzadtak, a lábaim remegtek az izgalomtól.
- Akkor kövess hát – indult el az erdő fele a fehérben pompázó alak. Kissé féltem, nem tudtam mire számíthatok, de mire kettőt pislogtam, már az ismerős ház előtt álltunk.
- Te várj, amíg nem szólók – utasított Gabriel. Bólintottam, bár legszívesebben berohantam volna az ajtón és agyon csókoltam volna oly régen látott kedvesemet.

A percek óráknak, az órák napoknak tűntek, miközben várakoztam a jelre. Megunva a várakozást, melyre olyannyira vártam, az ablakhoz léptem, hogy legalább onnan pillantsam meg Lilt. Ott ültek egymással szemben. Egyikük se szólt a másikhoz. Nem értettem mi történik. Miért nem mehetek be most azonnal? Gondolataimból az ajtó csapódása zökkentett ki. Agnes lépet be rajta, és azonnal a nappaliban ülő illetőkhöz rohant. Valamit beszéltek egymással, de csak a szájuk mozgásából következtettem erre. Láttam, ahogy Lil arca hirtelen a normális rózsaszínből, halvány fehérré vált. Éreztem, hogy itt nagy baj van. Fittyet hányva az utasításra rontottam be a házba és futottam szerelmemhez. Épp jókor érkeztem egyenesen a karjaimba esett. Kétségbeesetten szólongatni kezdtem, majd finoman lefektettem a nappaliban lévő ágyra. Nem felelt, csak motyogott magában valamit.
- Túl késő….túl késő….vége van – mondta önkívületi állapotban. Megijesztett ezzel, azonnal Gabrielre néztem, aki a vállamra helyezve a karját, nyugalmat sugározva ezzel felém.
- Minden rendben, csak elájult – mondta teljesen nyugodtan.
- Mégis, mit mondtál neki? – emeltem fel a hangom.
- Csak annyit, hogy nem tudtunk téged megmenteni – adott választ a kérdésemre.
- Hogy micsoda?! Mégis, miért mondat ezt neki?
- Mert ez az igazság.
Tudtam, hogy igaza van, de mégse tartottam jó ötletnek ezt így, ilyen hirtelen közölni Lillel.
- Meg kellet tudnia Alex! – válaszolt a fejemben zajló gondolatra.
- Azt hiszem, az lenne most a legjobb, ha mindketten elmennétek – szólalt meg az eddig csöndbe burkolózott asszony. Gabriel elismerően bólintott, majd kezdett kihátrálni a házból.
- Alex, amint magához tér, elmondom neki hol találhat meg téged – mondta megfogva a karomat.
- Rendben – sóhajtottam, majd követtem Gabrielt, hogy visszatérjünk oda, ahonnan jöttünk. Bárcsak tudnám hol is van az!

El se akartam hinni, hogy a siker küszöbén, vissza kellett fordulnom. Ki tudja még hány napig kell nélkülöznöm kedvesemet. Bele tudnék őrülni a tehetetlenségbe!
- Alex, kérlek nyugodj meg! Azzal, hogy fel alá járkálsz, nem múlik jobban az idő – világosított fel Gabriel. Tudtam, hogy igaza van, mégse bírtam abbahagyni idegesítő cselekedetemet.
Idegtépő napok következtek a számomra. Nem értettem, hogy Lil két nap után miért nem jön és látogat meg engem. Kétségbeestem. Mi van ha komoly baja esett az ájulás következtében? Azt soha nem bocsátanám meg magamnak. Gabriel megunva folytonos kérdezősködésemet, válaszolt fel nem tett kérdésemre.
- Azért nem jön, mert nem jöhet – mondta határozottan.
- Ezt nem értem.
- Aki, nem méltó az nem léphet közénk – sóhajtott. Nem csodálnám ha mielőbb kiutasítana a „Paradicsomból”.
- Lilnél érdemesebb embert el se tudok képzelni arra, hogy közénk léphessen – keltem ki magamból, jogtalanul. Ki vagyok én, hogy beleszóljak ilyen dolgokba?
- Valóban, Lilian igen nemes, de nem egy közülünk – zárta le a témát. A fejem szüntelenül zakatolt. Valamit ki kell találnom, hogy együtt legyek a szeretett nővel. Annyit gondolkodtam, hogy észre se vettem mennyire fáradt vagyok. Egy pillanat alatt elnyomott az álom.
Eme öntudatlan állapotban, újra és újra felidéződött bennem az összes Lillel közös emlék. Voltak örömteli és volt olyan is, amit inkább kitöröltem volna közös múltunkból. Ezekkel az emlékekkel, ha rosszak is, de a hátralevő életemben együtt kell élnem.
A reggeltől nem vártam semmi jót. Korán ébredtem és elhatároztam, hogy a tengerparton nézem végig a napfelkeltét. Gyönyörű színben pompázott ilyen korai órán a Nap. A horizonton feltűntek első sugarai, melyek megcsillantak a víz felszínén, különös alakzatokat rajzolva a vízfenékre. Kezemet a tarkómra helyeztem, majd hanyatt feküdtem a langyos homokban. A napsugarak gyengéden érintették arcomat, kellemes érzéssel árasztva el engem. Egyszer csak valaki lefröcskölt a jéghideg vízzel.
- Hogy az a…. – ültem föl dühösen.
- Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – nevetett fel örömöm egyetlen forrása. Szemeim azonnal felpattantak, és nem akartak hinni annak, amit látnak. Itt állt előttem teljes életnagyságban Lil. Fél pillanat alatt ugrottam fel a helyemről és futottam, a félig vízben álló szerelmemhez. Szorosan a karjaim közé zártam, ő pedig nyakamat átkarolva hintett be apró puszikkal. A szívem rekordgyorsasággal verdesett a mellkasomban.
- Annyira hiányoztál – súgtam a fülébe.
- Te is nekem, kimondhatatlanul – mondta, majd lábujjhegyre állva egy csókban egyesültünk. Soha többé egy centit se akarok tőle távol lenni. Boldogságomat, azonban a kétségbeesés váltotta fel. Eszembe jutottak ugyanis Gabriel szavai, miszerint Lil nem méltó arra, hogy itt legyen. Elengedtem hát kedvesemet, és egy lépést hátráltam. Ez az egész csak a fantáziám szüleménye lenne? Az nem lehet!
- Mi a baj? – kérdezte és próbált hozzám közel lépni, de én leintettem.
- Ez az egész, nem valóság – hajtottam le a fejem szomorúan.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett a szellembőrbe bújt Lil.
- Te nem lehetsz itt – világosítottam föl.
- Alex, nézz rám! – kérlelt. Tekintetemet ismét rá emeltem. Láttam őt, de tudtam csak a képzeletem szüleménye az egész.
- Gabriel megmondta, hogy te soha nem léphetsz be ide – hadartam, mint egy félőrült. Az is voltam, hisz itt beszélgetek egy szellemmel.
- Valóban, ha csak szimpla ember lennék akkor nem is – vészesen közel jött, éreztem édes illatát, mellyel teljesen elbódított. – Alex, elfelejtetted, hogy anyám angyal, tehát félig én is az vagyok. Tegnap Gabriel eljött hozzám, és felvilágosított arról, hogy te életben vagy. Nem olyan módon, mint én, hanem, mint angyal. Azonnal jönni akartam, csakhogy én, emberi létemből kifolyólag nem léphetek közétek – itt egy kis szünetet tartott, majd rám emelte tekintetét, megbizonyosodva arról, hogy figyelek rá. Hallottam, amit mondott, de túl zavaros volt jelen pillanatban minden.
- Ez mit jelent? – kérdeztem.
- Azt, hogy én is angyallá lettem – tette helyükre a puzzle darabkákat. A lélegzetem is elállt a hallottaktól. – Ennyire, azért nem kell örülnöd – tört le. Kisétált a vízből, és lehajtott fejjel leült a homokba. Azonnal utánamentem, és csodáltam gyönyörű arcát.
- El se hiszed mennyire boldog vagyok, csak kissé váratlanul ért, hogy te is közénk léptél – magyaráztam, miközben végigsimítottam bársonyos haján. Csillogó szemekkel nézett fel rám, immár mosolyogva.
- Hát még én, mennyire meglepődtem – nevetett fel. Letelepedtem mellé, és szorosan karjaimba zártam, fejét a mellkasomra hajtotta, így végre beszívhattam kábító illatát.
- Anyukád mit szól mindehhez? – érdeklődtem, mivel tudtam milyen közel állnak egymáshoz.
- Örül neki. De a lelkemre kötötte, hogy hetente háromszor látogassuk meg – nézett fel rám. A többes szám azonnal megütötte a fülem.
- Látogassuk? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igen. Egy pár vagyunk, vagy nem?
- De még mennyire! – simítottam végig arcán. Majd lehajoltam hozzá, hogy szánk ismét egyesüljön, lágy csókot váltottunk.
- Azt hittem, ebben soha többé nem lehet részem – suttogtam halkan a fülébe.
- Mostantól örökké együtt leszünk. Senki és semmi nem választhat el tőled!
- Örökké – biztosítottam.

Egész nap a tengerparton voltunk, és átbeszéltük az elmúlt heteket. Döbbenten hallgatta, hogy miken mentem át ittlétem alatt, illetve abba is beavattam, hogy csak és kizárólag miatta maradtam életben. Ha ő nincs ott a mezőn, és nem súgja a fülembe, hogy szeret, nem láttam volna értelmét küzdeni.
Az életem egy igazi csoda volt. Egy csoda, melynek a neve Lil volt.

- Megyünk? – kérdezte és a kezemért nyúlt. Ellenállhatatlanul rám mosolygott, a szívemet melegség járta át.
Kezemet a kezébe helyezve indultunk el az alkonyi fényben a tengerpart mentén.
- Szeretlek – súgtam neki szerelmesen.
- Én is téged – viszonozta vallomásom, ezzel egy időben megtorpant, majd lábujjhegyre állva gyengéd csókot váltottunk.

Abban a percben nem is lehettem volna boldogabb. Az életünk csak most kezdődik, hátrahagyjuk a sötété múltat és csakis a mának élünk. Együtt.