20. rész

Oda futottam, ahol az előbb voltam. Oda, ahol Waldo pár perccel ezelőtt az emlékemtől akart megfosztani engem.
Hajtott a bosszúvágy, meg akartam ölni és az sem érdekelt, hogy akár én is meghalhatok. Az agyamat elöntötte a fekete köd és az-az énem kerekedett felül, amelyik rossz volt. Nagyon-nagyon rossz.
Életemben először én voltam az, aki vadászik, én voltam a nyúl a puskával. Ez az érzés szárnyakat adott és megszaporáztam a lépteimet.
Suhantam a sűrű fák között, szinte nesztelenül. Minden lépéssel egyre közelebb és közelebb kerültem.
Hirtelen megtorpantam, éreztem a jelenlétét. Itt lapul valamelyik fa mögött, már csak rá kell találnom. Túl sok fa volt, megtalálni, pedig olyan lehetetlen volt, mint tűt keresni a szénakazalban. Csakhogy ez a tű bűzölgött a gonoszságtól. Megtorpantam. Egy hatalmas 1000 éves tölgyfa állt előttem.
- Csak nem előlem bujkálsz? – meglepődtem mennyire magabiztos a hangom.
Nem hallatszott semmilyen nesz, csak szapora lélegzetem törte meg időnként az erdő csendjét. Kezdtem nagyon unni a dolgot, hisz Waldo az alvilág egyik vezetője, most mégis inába szállt a bátorsága és elrejtőzik előlem. Ettől a gondolattól hangosan felnevettem, a helyzet iróniája meghökkentő volt, mégis pontot akartam tenni ennek az ügynek a végére. Tudatában voltam, hogy ma Waldo vagy én odaveszünk, de ez egy cseppet sem érdekelt. Lehunytam a szemem, és Alex boldogságtól ragyogó arca tárult a szemeim elé, majd ezt a képet a fájdalomtól eltorzult vonásai, váltotta fel bosszúra szomjazó elmém.
A fa mögött valaki megmozdult. Nekem se kellett több, szemeim egy pillanat alatt felpattantak, majd egyenesen a szörnyeteg szemébe néztem. Nem félt, ahogy én sem, és a megbánás legkisebb jelét se véltem felfedezni ocsmány ábrázatán. De miért bánt volna meg akármit is? Hisz ő erre teremtetett.
Gondosan a hátam mögé rejtettem a fegyvert és vártam. Vártam, hogy egyre közelebb jöjjön, hogy a lövést – mellyel végezni fogok vele – még véletlenül se hibázzam el.
- Lilian, ne butáskodj már – szólalt meg a szörny. – Alexnek már bizonyára vége, de te még meggondolhatod magad , nem muszáj őt követned a halálba, ahhoz túl értékes vagy! – nem is figyeltem a kis monológjára, csak a lépteit számoltam. 47. Már csak három lépés és végérvényesen vége lesz.
- Látom nincs más választásom, mint megölni téged – sóhajtott fel. – Ugyanolyan makacs és ostoba vagy, mint az apád volt!
50. Ördögien rámosolyodtam, majd rászegeztem a nyílvesszőt és kilőttem. Aztán még egyet, és még egyet. A vigyorom undorrá változott.
Waldo térdre esett és egy hatalmasat üvöltött, amit, egy eget rengető mennydörgés kísért. Olyan hangja volt, mintha ebben a percben hasadna szét a föld. A talaj a talpam alatt szintén beleremegett.
A következő pillanatban Waldot lángok vették körül, és hamuvá égették a testét.
Semmit se éreztem, üres voltam belül, mintha én magam is megsemmisültem volna.
Léptek zajára lettem figyelmes közvetlenül a hátam mögött. Hiram és Gervas álltak meg velem szemben teljesen ledermedve. Nem engem, hanem a hamu kupacot vizsgálgatták. Már nyúltam volna egy újabb nyílvesszőért, mikor a semmiből Hiram megszólalt.
- Nem fogunk megölni – mondta teljesen közönyös hangon. Ismét előtört belőlem a vetés. Még hogy ők nem fognak megölni engem?!
- A mi munkánk ezzel bevégeztetett – tette hozzá Gervas, majd megindult az erdő közepe felé, de azért még egyszer visszafordult és hozzám intézte szavait.
- Soha többé nem hallasz felőlünk, ezt megígérhetem – leeresztettem a kezem és a nyilat a földre dobtam. Mire szavai értelmet nyertek számomra, eltűntek.
Szóval egyszer s mindenkorra vége ennek a rémálomnak. Nem még korán sincs vége. Alex!
Futólépésben tettem meg az utat a tisztásig, ahol csupán fehér ruhás alakok sorakoztak.
Körbeálltak valamit, vagyis inkább valakit. Rögtön tudtam, hogy ki a földön fekvő személy. Odarohantam és bíztam benne, hogy még nincs túl késő.
Mindenki félreállt az utamból és boldogan konstatáltam, hogy Alex még igen is lélegzik, szóval van még remény arra, hogy felépüljön.
Kezemmel végigsimítottam tökéletes arcán. A szemei csukva voltak ezért nem tudtam, hogy hall-e engem, de beszélni kezdtem hozzá.
- Alex, kérlek, ne add fel, küzdj! Nem hagyhatsz itt, hisz megígérted, emlékszel? Azt mondtad, visszajössz hozzám, én képtelen vagyok nélküled élni! – nem bírtam tovább kordában tartani az érzéseimet, a könnyek maguktól buktak ki a szememből.
Gabriel a vállamra tette a kezét, ezzel is nyugtatni próbált, de még a belőle áradó nyugalom se segített. Elvesztem.
- Lil, most haza kell menned, anyád már biztosan aggódik érted.
Ezzel visszarántott a valóságba. Nem hagyhatom magára, de mit fog szólni egy érzelmileg összetört gyerekhez, aki soha többé már nem lesz teljesen ép?
- Ne aggódj, mindent megteszünk, hogy megmentsük őt – fejével Alex felé biccentett. Abban a pillanatban négy fehér ruhás felemelte Alexet a földről és elindultak vele a tisztás széle felé.
- Hová viszik? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Csak az öbölhöz, az a mi területünk és ott nagyobb esélyünk van visszahozni őt, mint itt a semleges részen – bólintottam, nem akartam többet tudni erről az egész mizériáról, csak Alexet akartam biztonságban és életben tudni.
Kezem után nyúlt, hogy hazavigyen, de én kitéptem magam keze közül és odafutottam a négy alakhoz, akik szerelmem testét cipelték. Megálltak, én, pedig egy csókot leheltem jéghideg ajkaira, majd a füléhez hajolva kimondtam azt a szót, ami talán visszahozza őt az életbe.
- Szeretlek! – súgtam, majd hátat fordítva mindenkinek hazaindultam. Vissza se néztem.


(2 hét múlva)

Mindennap kínszenvedés volt a számomra. A tudatlanság teljes egészében felemésztett. Úgy éreztem magam, mint egy zombi és sajnos látványilag se festettem sokkal jobban. Szemeim földagadtak a több napja tartó alvatlanság és sírás következtében, a karikák, pedig még inkább rontottak a helyzeten. Hajam zilált volt, nem láttam értelmét odafigyelni magamra. Esti zuhanyzásaimat is elintéztem 3 perc alatt, de azt is hideg víz alatt.
Esténként egy szemhunyásnyit se aludtam, mindig, ha lehunyom a szemem Őt, látom magam előtt, ahogy szinte élettelenül fekszik. Minden egyes, ilyenfajta álom után hangos zokogással ébredek
Anya az első pár napban még vigasztalt és adott pár szem nyugtatót, de az fabatkát sem ért. A vigasztalásából, pedig nem kértem. Tudom, hogy igazságtalan vagyok vele, hisz ő is elvesztette, – szinte hajszálpontosan ugyanilyen módon – apát.
Bár a szívem mélyén nagyon erősen reménykedtem benne, hogy Alex igen is él, de napról napra kezdtem elveszíteni az ebbe fektetett hitemet. Hisz Gabriel már jelentkezett volna, ha így lenne.
Annyira maga alá temetett a gyász, hogy emberi barátaimról szinte teljesen megfeledkeztem, pedig ők gondoltak rám és aggódtak értem. Tilly mindennap írt nekem egy sms-t, nagyon jól tudta, hogy nem fogom felvenni a telefont. Ha mégis hívott, akkor anya rendszeresen lerázta azzal a mesével, hogy igen komoly fertőző betegségben szenvedek, a látogatásom, pedig ebből kifolyólag szigorúan tilos.
Tilly rendszerint Alexre is rákérdezett, hisz neki is feltűnt, hogy nem csak én, de ő is hiányzik a suliból. Anya erre is bombabiztos hazugsággal állt elő, miszerint Alex külföldön kell, hogy folytassa a tanulmányait egy családi tragédia végett.
Eme hazugság miatt Tilly az sms-eiben folyton elmondta, mennyire sajnálja, hogy Alex csakúgy elhagyott.
Tilly volt a legjobb barátnőm, mégse akartam őt belekeverni ebbe az egészbe, pedig nekem is könnyebb lenne, ha lenne valaki, akivel tudnék erről beszélni. De nem tehetem, még emlékszem rá, mikor én megtudtam az igazságot, nem akarom, hogy ő is átélje azt, amit én akkor. Majd idővel mikor majd magamra tudom erőltetni boldog álarcomat, ismét találkozom vele, de addig nem lehet. Ez így lesz a legjobb, nem kell, hogy ő is szenvedjen, pont most mikor ott van neki Gideon és szeretik egymást.
Ismételten egy könnycsepp folyt le az arcomon.
Kopogásra lettem figyelmes. Odamentem az ablakhoz, de nem láttam a házunk előtt egy autót se parkolni, így ismét remény és bizakodás költözött a szívembe.
Mint egy félőrült, úgy téptem föl az ajtót és rohantam le a nappaliba megnézni, ki lehet a kopogtató idegen.
Köpni, nyelni nem tudtam, ahogy megláttam az alakot, akit anya szó nélkül beengedett. Mégis mi a francot keres ő itt?
Körülnéztem a szobában lehetséges fegyverek után kutatva, de egy golyóstollon kívül nem nagyon találtam semmit, és azzal kötve hiszem, hogy halálos sebet tudnék rajta ejteni. Hacsak nem akarom halálra firkálni, de erről az ötletről azonnal letettem. Sajnos ama tervem, hogy végzek vele is szertefoszlott, így sarkon fordultam és indultam volna a szobám felé, mikor egy éles reszelős hang egyenesem hozzám intézte szavait.
- Lilian kérlek, csak egy percre jöttem – egy lépést tett felém, de én még mindig háttal álltam neki.
- Mégis, mit akar itt? – tettem fel a kérdést.
- Azért jöttem, hogy a bocsánatodat… nem is, inkább a bocsánatotokat kérjem – intézte szavait hozzám és anyuhoz. A gyomrom kavarogni kezdett, a szoba, pedig forgott velem.
- Bocsánatot?! – sziszegtem ingerülten a fogaim között.
- Igen most jöttem csak rá, hogy mindent elrontottam és tönkretettem.
Szavai őszintének tűntek.
- Sajnos ezt már nem tudom elmondani a fiamnak, de rettentően bánt, hogy nem hagytam neki, hogy a számára legmegfelelőbb életet élhesse… - elhallgatott egy pillanatra – veled Lilian – hangja elcsuklott.
Megfordultam, hogy lássam az arcát. Azt az arcot, aki több millió ember életét oltotta ki, köztük az apámét is, és igaz közvetve, de neki is köze volt ahhoz, ami Alexszel történt. Ez az ember, aki ezt a sok szörnyűséget elkövette most itt áll a nappalink közepén teljesen összetörve fájdalomtól eltorzult arccal, és a bocsánatunkat kéri.
- Lilian, Agnes kérlek, bocsássatok meg, hogy elvettem tőletek a boldogság lehetőségét! – szaporábban vettem a levegőt, hisz úgy beszélt mintha Alex már nem élne.
- Alex él! – csattantam fel, mire anya, sietősen odalépett mellém, és a vállamra helyezte kezeit.
- Én is szeretnék hinni benne, hogy még él, mert ti megérdemlitek a szerelmet és a felhőtlen boldogságot.
- Miért most? – kérdeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy valóban megszólaltam, mert a hangom élettelen volt.
- Most jöttem rá, mikor elvesztettem a fiam, hogy ki is volt ő és mit is érzett valójában. Valóban igaz a mondás, miszerint akkor jövünk rá mennyire, szeretünk valakit, mikor már elveszítettük. Nekem is ekkora csapás kellett ahhoz, hogy erre rádöbbenjek.
Ismét ingerült lettem.
- Alex él! – mindketten szomorúan néztek rám.
- Frederic nagy bátorságra vall, hogy idejöttél, és mindezt elmondtad nekünk, és én megbocsátok – felkaptam a fejem, nem akartam hinni a fülemnek. Mi van? Anya megbocsátja, hogy megölte Apát? Az nem lehet!
- Köszönöm Agnes, valóban nemes lelkű vagy – mindketten rám néztek, várták a válaszomat.
Eltöprengtem azon mit is kéne felelnem. Számításba vettem a lehetőségeket. Ha nem bocsátok meg azt talán én is megbánnám, és nem biztos, hogy képes lennék egy ekkora terhet is cipelni egy életen át. Ha viszont megbocsátok, azzal Alexet is, és Apát is elárulom. De honnan tudhatnám, hogy ők nem akarták volna-e, hogy megbocsássak?
Alex mondta egyszer, hogy jó akar lenni, és én is az akarok lenni.
- Én is megbocsátok, – még nem fejeztem be, de ő máris hálálkodni kezdett, mire felemeltem a kezem, hogy csendre intsem – de soha többé nem akarjuk látni! – hangom magabiztos volt, ahogy jó magam is.
- Természetesen ez az utolsó alkalom, hogy láttok. A Kiválasztottaknak vége, így nekem sincs maradásom, csupán ezért maradtam még, hogy ezt elmondjam – ünnepélyesen meghajolt előttünk, majd az ajtóhoz lépett és vissza se nézve kisétált. Csak remélni tudom, hogy ez volt az utolsó találkozónk a Halállal.



Egy újabb hétnek kellett eltelnie, mire végre történt valami.
Anya épp boltban volt, én, pedig unottan és rettentő szomorúan ültem a nappaliban és tv nézést álcázva, elmerültem a gondolataimban.
A csengő azonban felriasztott. Odavonszoltam magam az ajtóhoz és már nyitottam volna a számat, hogy elküldjem az illetőt, aki megzavart, de amint megláttam a szőke férfit az ajtóban, azt is elfelejtettem, hogy én ki vagyok.
A szívem eszeveszetten dübörgött a mellkasomban, levegőt, pedig szinte alig kaptam.
Gabriel kedvesen rám mosolygott és már bent is volt a nappali közepén.
- Örülök, hogy jól vagy Lil – tudtam, hogy valóban örül, de nem érdekelt a kertelés, tudni akartam végre mi van Alexszel.
- Gabriel, kérlek, tudnom kell, mi van vele! – kérleltem.
- Várjuk meg édesanyádat, rendben? – helyet foglalta a kanapén és nézni kezdte a tv műsort.
Miért akarja megvárni anyát? Egyetlen normális érvet se tudtam előkaparni az agyamból, így én is vele várakoztam.
10 percig ültünk néma csendben, amikor is nyílt az ajtó és Anya lépett be rajta.
Rögtön odajött hozzánk, bár fogalmam se volt honnan tudta, hogy Gabriel is itt van, gondolom ez is valamilyen Angyalos trükk.
Idegességemben tördelni kezdtem az ujjaimat, lábammal, pedig doboltam. Ha még egy percig csend lesz, én falnak megyek!
-Alex miatt jöttem ma el hozzátok – kezdte. Izzadni kezdtem és fészkelődtem a kanapén. Anya leült mellém és megfogta a kezemet, majd a hátamat kezdte simogatni. Olyan volt, mintha vígasztalt volna. De, miért?
- Gabriel kérlek, mond, hogy jól van és, hogy él – kérleltem remegve.
- Lil… - csak ezt ne, ezt az időhúzás dolgot! Nagyon nem tetszett. – nem tudtunk segíteni rajta.
Szavai villámcsapásként értek. Az lehetetlen!
Összeroppantam, mikor tudatosult bennem, hogy ez mit is jelent. Ezzel vége mindörökre, nincs miért tovább élnem. Elvesztettem!